Köztudott hogy a lányoknak mindig az apjuk lesz a legnagyobb szerelmük, még társat is hozzá h
asonlót választanak(hú itt a Pekka most elkezdené mondani,hogy...).
Mostanság olvastam egy blogban,miszerint :Az ember nem mondja el a véleményét a gyereke barátjáról, inkább leírja a naplójába.Azt hiszem ezzel az én apám is így van.Főleg,mert tudja, hogy milyen dacos természet vagyok, ha ő kéket mond, akkor én természetesen zöldet.Néha ugyan megkritizálja életem férfiait, de inkább már csak utólag.És ha tud, a maga csendes módján segít, mikor elakadok,és tudja mindezt úgy tenni, hogy sosem nyitja ki a tanácsos ládikó fedelét.Köztünk valami érdekes,apja lánya, fia kapcsolat van.Együtt járunk horgászni, vadászni,együtt szerelünk.Sőt,néha együtt is dolgozunk.Bizony sokszor egymás agyára is megyünk.
Belegondoltam,ho milyen is lenne, ha neki is lenne blogja, és elolvashatnám mit is gondol...vagy ha ő olvasná ezeket a sorokat.Rájönne, hogy a dacos kölyök mennyire büszke rá, és hogy az ő szemében mindig az apja lesz a legnagyobb hős...Bizony, bizony.
De azt hiszem vannak gondolatok, érzések, amiket ha nem mondunk ki akkor is érzi a másik.
Épp ma gondoltam rá,hogy mi van ha nem is hasonlít rá a párom.Eddig egy sem úgy nézett ki, mint ő.De aztán belegondolok, és az ő csendes magányát látom,azt ahogy néz.
A többit meg persze én örököltem, a lobbanékonyságát, a maximalizmusát.Sokmindent neki köszönhetek.Miatta lettem életképes nő,aki nem fél szétszedni a kenyérpirítót,vagy magának tankolni a benzinkúton, és aki képes egy kisteherautóval tolatva parkolni.
Büszke vagyok rá, még ha ezt így soha nem is mondtam el, remélem ő is tudja.Még akkor is,ha tudom neki örökre kis gyerek maradok,és ha néha elszólja magát, hogy de még csak 14.Pedig annak már nyolc éve.
Köszönök mindent apa,az én hősöm.
Csók, Julia
