.jpg)
Ma reggel egy gőzölgő csészével álltam a teraszon és vártam valakit.Közben pedig észre sem vettem hogy merre járnak a gondolataim, csak néztem....
Ahogyan kel fel a nap, és párolog a tó felszíne,és ahogyan a vadkacsák komoly családi életet élve indulnak reggeli útjukra. Ahogy a recsegő hangú szürkegém leszáll elém a gátra és tollászkodni kezd.Azt hiszem az ilyen reggelekért érdemes élni...
Innen valahogy olyan békésnek tűnik minden, és egy pillanatra elfelejtheted mi van odakinn a nagyvilágban.Igazából az sem érdekel, hogy odakinn jobb esetben öt fok van, és te zokniban és pólóban nézed a napfelkeltét, mert ilyenkor kicsit megszűnik minden létezni körülötted.Számomra ez jelenti a második otthont, ahol minden levél ismerős, és ahol élete első halát fogta az a kicsi lány.Elkap a nosztalgia, ha visszagondolok. A pici gyermek bizony felnőtt, megvannak a gondjai, örömei.De ma is fogott egy pontyot,és tudott neki úgy örülni, ahogyan akkor régen....
És a valaki nem jött, de jött helyette az emlékezés édesbús mosolya.Merengés elmúlt időkön, csillagnézéseken,és azokon akiket akkor átöleltél.És átöleled most is őket gondolatban, visszateszed azt az öreg könyvet ismét a fiókba.Elmúlt idők mákonya pedig valami különös kifejezést testál az arcodra. Csendben feljött a nap, elfogyott a kávé,elindultam én is.Most este van,kicsit próbáltam összefogni a gondolataimat, talán sikerült...
Hát így is lehet, különös poszt egy különös reggelhez egy különös Valakinek.
Csók, Julia